Utazás Andrić-csal a Balkán körül - 1. rész
Utazás Andrić-csal a Balkán körül - 1. rész
Irodalmi és kulturális kalandozás az ex-jugoszláv térségben
Az alább következő, kétségek és habozások közt születő történetnek csupán az a baja, hogy igaz: tisztességes emberek és szavahihető tanúk keze jegyezte fel. De ahhoz, hogy a szerzője megálmodta módon legyen igaz, románul, magyarul, ukránul, vagy jiddisül kellene elbeszélni; vagy alkalmasint, mindezeknek a nyelveknek a keverékén.
/Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke, ford. Borbély János/
Nem tudok fordítani. Kisgyerek korom óta keveredtek a magyar és angol szavak a fejemben, kifejezésekhez társultak élmények és érzetek és nem érzetekhez kifejezések. Mint a gyerek, mikor beszélni tanul, a szövegkörnyezetből érezve rá, mit jelent egy szó, vagy legalábbis milyen szituációban mondható, mit jelöl és annak kimondása vagy leírása mit közvetít másnak.
Új szavak folyamatosan épülnek be a szótáramba és lesznek része életemnek, hívnak elő új emlékeket bennem. A londoni művész egyetemi éveim alatt megismert kifejezések - fin de siècle, aestheticism, Übermensch, dada - hallatán máig egy kétségekkel és szerelmi bánatokkal teli érzés fog el, szinte fázom, ahogy mindig fáztam a Viktóriánus-kori házakban, érzem a dohosodó ruhák szagát, amik soha nem száradtak meg és látom, ahogy kabátban gubbasztok az ágyban a reggelt várva, hogy bemehessek a pár fokkal melegebb könyvtárba.
Ekkor hallottam a flâneur kifejezést is először, talán Baudelaire vagy Proust kapcsán. Máig nem tudnám megmondani mit jelent, csak egy kép van bennem: Párizs utcái fekete-fehérben, keménykalapos férfi sétapálcával bolyong, figyeli a kirakatokat, az utcát, az embereket. Nagyon megfogott ez az érzés akkor huszonegy évesen. Következő alkalommal, mikor francia barátnőmet látogattam Párizsban, míg ő dolgozott én flâneur-ködtem: leültem egy kávézóban, kikértem a kávét és figyeltem az embereket, az utcát, a beszélgetéseket.
Azóta így utazom bármely kontinensen legyek, sétálok, figyelem az ott lakókat az épületeket, az üzleteket, a cégéreket és elképzelem, milyen lehet ott élni. Általában útitársnak könyvet viszek, így egy-egy kalandhoz egy író is kapcsolódik. Így amszterdami első füvezésemhez Proust-ot hívtam vendégül, együtt ültünk a coffeeshopban, amikor elkezdtek összecsúszni az Az eltűnt idő nyomában sorai és Saramagóval mentem Portugáliába mezőgazdasági segédnek.
Mielőtt elindultam Balkáni utamra tehát a térségben jártas haveromat kérdeztem mit ajánl, milyen bosnyák vagy szerb író könyvét vigyem magammal. Ivo Andrić, mondta.
Budapest - London - Dubrovnik
Meglepetésemre Budapesten Andrić-tól semmit sem találtam. Bár a Múzeum körúti antikváriumokban még az eladók emlékeztek a nevére és mondták, hogy a Híd a Drinán be szokott kerülni hozzájuk, a könyvesboltok polcain vagy webshopjaiban hiába kerestem bármit. A legközelebb még egy Danilo Kiš kötet megvásárlásával kerültem missziómhoz, hogy egy ex-jugoszláv író könyvét beszerezzem. A magyar-zsidó származású Kiš Vajdaságban, Szabadkán, született és könyveit szerbül írta az akkori Jugoszlávia területén.
Ivo Andrić Híd a Drinánját, mint kiderült, legutoljára 2007-ben adták ki magyarul, így nem volt mit tennem, megrendeltem angol nyelven az Amazonról. Mire két nap múlva megérkeztem Londonba, már ott várt a Lovett F. Edwards által fordított verzió, így szerencsére ezzel utazhattam üzleti utamra Dubrovnikba, egy ott rendezett kelet-közép-európai média és tévés eseményre.
A tévés ipar leglazább konferenciájaként számontartott eseményre Londonban élő angol és francia kollégáimmal mentem, már előre örülve annak, hogy balkáni mentalitásommal és impulzivitásommal itt végre nem én leszek kisebbségben. Így is lett, az Angliában élő román, Szerbiában élő bosnyák és Németországban élő bolgár üzleti partnereinkkel szavak nélkül is megértettem magam. Olyan volt, mintha csak mind egy őrült, illem- és szabályszegő család tagjai lennénk.
A konferencenca neve New Europe Market, mondja egy lengyel üzlettársam, mert Közép-Kelet-Európa az új Európa. A nyugat már megfáradt, ott minden tabu, ez a térség pumpálja bele a friss vért. Miket árulsz? - kérdezek egy másik résztvevőt, egy román volt munkatársamat. Fos amerikai reality sorozatokat, mondja. Jajj, de kár, hogy ilyenekre van igény itt, bárcsak lennének kelet-európai jó programok, tör ki belőlem. Vannak, pont az a baj, egyre jobbakat csinálnak és így sokkal nehezebb eladnom ezt a sok szart, jön a válasz.
Dubrovnik (Óváros)
Az emberek szokásai és mentalitása nem változik olyan gyorsan, mint ahogy a politika és ideológia szeszélyei. Aki most Jugoszláviába látogat még mindig láthatja a Drina feletti hidat, noha immár újból modernizált és kijavított állapotban, melynek sorsát ez a könyv ismerteti. De magát Višegrádot kevésbé fogja másnak látni, mint várná, és nem lesz gondja felismerni Andrić regényének típusait még egy nemzetállami kommunista vezetés alatt sem.
/Lovett F. Edwards, előszó a Híd a Drinánhoz/
A fordító, Edwards, ezekkel a szavakkal kezd a Híd a Drinán ajánlásába, amit érezhetően nem ma írt. A fordítás 1956-ban készült szerbhorvát nyelvről, ahogy ezt a kezdőlap mutatja. A jegyzetek közt megjegyzi, hogy a könyv először egyszerre cirill és latin (horvát) betűs változatban jelent meg, de ő végig a horvát írásmódot használja. Ad még néhány útmutatót a horvát szavak kiejtésével kapcsolatban és hozzáteszi, hogy a szöveg méltósága és nyelvének ízességének megőrzése érdekében nem fordítja le az eredeti neveket.
Ezt persze már akkor olvasom, miután a konferencia végeztével magamra maradok Dubrovnikban és belevetem magam az óváros felfedezésébe. Itt egy Beer Factory nevű kocsma-szerűségben bújom e sorokat egy fröccs társaságában. Mikor kikérem a gemištet, a fiatal csapos srác nagyon csodálkozik kulturális jártasságomon nem tudva, hogy a Gemišt hozzám hetente kétszer jön, csak éppen az italról elnevezett hírlevél formájában. Ha már beszélünk megkérdezem mit gondol Jugoszláviáról, örül neki, vagy sajnálja, hogy megszűnt. Természetesen sajnálom, válaszolja. Miért, kérdem. Miért ne sajnálnám, mindenki sajnálja, aki szereti a jó embereket, mondja.
Nincs ennél jobb bevezető a balkáni és oszmán történelembe, és nem tudok olyan szépirodalmi műről, amely meggyőzőbben ismertetné meg az olvasót egy az övétől eltérő civilizációval. Nincs antropológus, aki ilyen érzékenyen számolt be a kulturális változás folyamatáról; nincs történész, aki ilyen hatékonyan behatolt volna azoknak a személyeknek a tudatába, akikkel foglalkozni akart. Röviden, ez egy csodálatos munka, egy remekmű, egy igazi sui generis.
/William H. McNeill ajánlása a Híd a Drinánhoz/
Dubrovnik (Kikötő)
Miután megnézem mit jelent, hogy sui generis - most már biztos egy horvát kocsmával fogom asszociálni ezt a szót - megfogadom, hogy balkáni utam során én is próbálok majd fogékony lenni a kulturális változásokra és nyitott a térség lakóinak gondolataira és élményeire.
Ennek tükrében, mikor betétek Dubrovnik kikötőjében a távolsági busz megállótól nem messze álló Vörös Történelem Múzeumba, érdeklődve faggatom az ott dolgozó srácot. Először kérem ajánljon nekem valami jó zenét a térségből, amit szeret. Kries, vágja rá rögtön. Miután megtudja, hogy Magyarországról jöttem elmond egy random tényt, amit most olvasott, hogy Jugoszlávia területén az egyik legtöbb lemezt eladott együttes, a 3+2, vajdasági lakodalmas rock együttes.
Megköszönöm az infót aztán megkérdem, ez itt milyen múzeum, jobb vagy baloldali, hogy áll a kommunizmus kérdéséhez. Neutrálisan, mondja. Van aki szerette, van, aki nem. Itt jobb volt, mint máshol, folytatja, lehetett utazni, gazdaságilag fejlődött az ország, de amint lehetett sokan elmentek dolgozni Németországba, voltak, akik visszajöttek, mások maradtak. Az egykori szocialista gyár épületében felállított múzeum amúgy így jellemzi magát a honlapján:
25 évvel a horvát függetlenségért vívott harcok végeztével a horvát lakosság még mindig mélyen megosztott szocialista múltjával kapcsolatban, amely megosztottságot a háború traumái jobban kiéleztek, majd értelmes vita hiányában a lakosság közötti megosztottság csak tovább mélyült. A múltunkkal kapcsolatos nemzeti konszenzus hiánya miatt eddig nem volt Horvátországban egy külön múzeum (állami vagy magán), amely az ország szocializmusának teljes történetével foglalkozott volna, magát a témát meg úgy kezeltük, hogy jobb elfelejteni, mint megoldani - vagyis egészen a Vörös Történelem Múzeum megnyitásáig.
A szocialista uralom alatt lezajlott változások mindegyike befolyásolta a mai horvát társadalom fejlődését, ezért a cél a párbeszéd ösztönzése, a szocializmus történetének további feltárása és megismerése, hogy túljuthassunk a múlt megosztottságán, és felelősségteljesen mozdulhasunk előre.
A kiállítás amúgy tényleg érdekes volt, pártatlanság jellemezte: oktatási-, lakhatási-, egészségügyi fejlesztések, beszolgáltatások, titkosrendőrség, táncdalfesztiválok, stb., minden szót kapott. Miután végeztem, vettem pár jugós képeslepot és elégedetten konstatáltam, hogy Ivo Andrić könyvét, csakúgy mint az óvárosban, itt is árulják az ajándékboltban. Míg átrohantam a távolsági busz megállóba, hogy elcsípjem induló buszomat a ma Bosznia-Hercegovina területéhez tartozó Neumba, rákerestem a múzeumi jegyárus által ajánlott együttesre.
Mint kiderült, a Kries több mint tíz éve alakult, tagjai Horvátországból, Magyarországról, Boszniából és Szlovéniából származnak, a sokszínűség ünneplésének közös vágya köti őket össze és főként a délszláv háborúk okozta megosztottság ellensúlyozására jöttek létre. Zenéjük meghatározta a balkáni utam, kedvenc számomat, a Skoči kolo-t itt hallgathaja meg, akit érdekel:
Jó hallgatást mindenkinek, a balkáni utam Andrić-csal Neumból folytatódik majd a következő részben.