Miért menj Tuzlába júliusban?
Élménybeszámoló egy bosnyák városról Alfától Omegáig
Zuhog az eső, amikor Szarajevóból elindulok. Várj, szól utánam a fogadós, itt egy esernyő, valaki itt felejtette. Nevetek, nagymamám jut eszembe, „everything happens for a reason” mondaná ha még élne és itt lenne és már mondom én is, a muszlim fogadós meg csak mosolyog és bólint. Nagymamám istene talán az övé is, vagy valami hasonló, de megérti.
Másnap Tuzlában még mindig esik, a sós vizű Pannon-tavakat már megúsztam. A strandon dolgozó munkások csak néznek, van ki fotóz, ahogy úszom, zuhogó esőben ők ugyan nem fürdenek, de ha valaki akar, nem állnak az útjába. A táskámra azért ügyelnek és amíg ölözöm félrenéznek, aztán még intenek mielőtt elindulok.
Még szakad, ezért elnézek a Kelet-Bosznia kiállításra. Egy útmenti ház, észre se venném, hogy múzeum, de ki van írva: vendégfogadás 10-től 3-ig. Csöngetek hát, egy asszony nyit ajtót. Ez itt a legutóbbi háború hőseinek emléke, ez meg itt az azelőttié, még a második világháborúból. Partizánok, igen, igen, magyarázza. Ezek pedig még előtte, oszmán időből, fülbevalók. Ez katolikus asszonyé, ez ortodoxé, ez muzulmáné, ez pedig itt zsidóé, meséli.
Megyek az állomásra, de van még időm, az eső esik, elmegyek egy utcazenész előtt aztán megállok a CD-árus standja mellett. Ilyet már rég nem láttam, nosztalgiázom, megnézem az albumok címét aztán látom, hogy a szemközti kocsmából valaki integet. Még van két órám a busz indulásig, odamegyek hát, miért ne.
A kocsma fellekesül, kostóltam-e már tuzlai sört, nem én, rendelik is már és kérdezik, honnan jöttem. Magyar vagyok, felelem angolul, az egyikük elég jól beszéli a nyelvet, a többivel csak kézjelekkel kommunikálok meg németül, olaszul és néhány szót még oroszul is mondok, de mindegy is, megértjük egymást. Aki tud angolul, fordít.
Ők tuzlaiak, itt Tuzlában mindenki kijön mindenkivel, csak jó ember legyen, nekik nem számít, mondják. „Katolikus, zsidó, muszlim, cigány, nekik mindegy, ők összetartanak, Tuzlában ez így szokás” meséli az egyik büszkén. Ő harcolt a szerbek ellen ‘95-ben, borzalmas volt, azóta PTSD-je van mondja, nem őrült meg, nem nem, csak aludni nem tud néha. Nem hallucinál csak van, hogy rosszakat álmodik. Titót szerette? - kérdezem. Tito a hősünk volt, mondja és elérzékenyül.
Látják, hogy éhes vagyok, eszem a maradék szalonnát a deszkáról, hívják hát a kocsmárost és szalasztják a boltba. Mit kérek? A szalonna jó, magyarázom, megértik, de hoznak mást is, teszik ki a sajtot, füstölt karajt, meg még egy üveg sört a biztonság kedvéért.
Ő mit dolgozik? - faggatom. A harcok óta semmit, veterán. És a barátja? Ő értelmiségi, mondja, egyetemet végzett, szociális munkás volt. A munkásokkal dolgozott, még a háború előtt, szakszervezetis volt. Milyen munkásoké, kérdezem. Bányászoké, lignitet bányásztak, sok van itt a környéken, de most már a munkásjogok nem olyanok, mint régen. Hat-hét napot dolgozik egy héten az ember, hogy megéljen, ha sztrájkolni akar, be kell jelenteni pár hétre előre, aztán vagy megadják a sztrájkjogot, vagy nem.
Van két lánya, ők Németországban dolgoznak, ott jobb most a munkásoknak, de már ott se jó, sehol sem jó, mindig van, aki kevesebbért is elvégzi a munkát. Ez van most az egész világban - mondja. „Egy férfi - vagy lány - most dönthet, hogy mit akar, mi fontos neki, ha pénzt akar keresni, elmegy innen”. Neki sincs sok, most itt iszik a kocsmában, de nincs erre mindennap pénze, egy héten egyszer talán. Most itt van, de holnap majd otthon fog tévézni, nem drága ez a hely, de így se telik neki mindig ilyenre.
Most érkezik valaki fagylalttal, három gombóc, hatalmas és édes tölcsérben van. Cukrot már rég nem eszem, de nem tudok nemet mondani, akkora mosollyal hozza a gumicsizmás férfi, aki eddig nem szólt semmit, nem is igazán érti mit beszélünk, de mosolyog és örül, hogy valamit ő is adhatott.
Az angolul beszélő férfivel tovább társalgok. Jöjjek vissza Tuzlába ha jobb idő lesz, invitál, nála bármikor lakhatok, semmit nem akar, komolyan, csak mint ember elszállásol - nem is kételkedem a szavában. Ha Tuzlába megyek, több időt töltsek ott, így ismerhetem meg csak az ottani életet. Beleegyezem, majd visszamegyek júliusban, mondom, most indulnom kell tovább. Júliusban lesznek koncertek, ingyenesek, a város fizeti, lelkesedik.
Milyen zenét szeret, kérdezem. Hát rockot. Az Omegát nagyon - és mind rázendít a gyöngyhajú lányra. Én is szeretem és elkezdem énekelni. Ekkor mind lelkes lesz. A Beatlesre terelődik a szó, belekezdünk a Yesterday-be, az angolul beszélő tökéletes angolsággal tenorban énekel én pedig mezzoban kísérem.
Indulok, el kell érnem a buszt. Az egyik férfi belesepri a karajt, sajtot, zsömlét egy zacskóba és nyújtja is át, vigyem magammal. Köszönök és megyek, útközben látom megint az utcazenészt, még mindig ugyanott. Adok neki 10 márkát, nekem már úgyse kell, és örül, kérdezi német vagyok-e. Mađarski, felelem és megyek tovább, majd hallom, hogy gitárján felhangzik a gyöngyhajú lány, ahogy távozom.
Berakom Spotifyon az eredeti Omega dalt, már rég hallottam. Az első pár taktusnál elérzékenyülök, mire felperdül a dob, már folyik a könnyem. Az esernyőm ekkor mondja fel a szolgálatot és esik darabokra, már ezt sem hosszú távra gyártották. Az eső pont elállt, így a Jala folyó mellet álló szemétbe dobom és pont elérem a buszt Belgrádba.
Tuzlába menni júliusban? Ez azért kicsit tuzlás...