Jó és rossz közé rekedve
Pár gondolat a csoportidentitásról
Ha tehetnéd, a jó vagy rossz oldalon állnál?
Nem megy ki a fejemből Karácsony Gergely tavaly szeptemberi beszéde. Persze nem gyenge angolja miatt, nem gondolom, hogy az angol nyelvtudás bárki számára kötelező lenne Magyarországon. Privilégium vagy előny igen, de erény vagy elvárás semmiképp sem.
Az előadáson elhangzottak annál inkább elborzasztottak, miszerint:
„Van egy fontos különbség a nyugati demokrácia és jobboldali populizmus között. Míg a nyugati demokrácia a jó és rossz között próbál különbséget tenni, a jobboldali populizmus a ’mi’ és ’ők’ között.”
Ezzel a jó és rossz közti különbséggel egyre többen dobálóznak világszerte. De a múltat és zavaros történelmünk nézve kijelenthetjük még, hogy bármi jó vagy rossz lenne? Nem éppen a kontextus, körülöttünk levő emberek, általánosan elismert vagy regnáló moralitás határoz meg mindent?
Az, hogy mi számít helyesnek vagy szépnek, nem csak egy társadalom, embercsoport, idő vagy hely által behatárolt képzet? A jó és rossz nem csupán a csoportidentitás által meghatározott átalagtól való szórás? És vannak egyáltalán általános értékek vagy egy képzet ez is, ami koronként és közösségenként más?
Családomban ezt a jó és rossz közti kettősséget mindig éreztem. Ami egyik életszituációban jónak számított, egy párhuzamos életben őrültségnek. Pici korom óta két világ között éltem, egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik, mégis mindenhol más számított értéknek.
Míg gyerekként egyik nagymamámtól azt hallottam, hogy a „kommunisták” tették tönkre a családunk, másiknak ez a kor lehetőséget adott és ennek hála a Szent István körúti vicilakásból egy londoni elitkerületbe tévedt.
Apai nagyanyám Nagykátán született egy kisparaszti családba, akik földművelésből éltek egy egyszerű, de összefogó közösségben. Amikor nagyanyám tehenét legelgette a dűlőúton, ha nem vigyázott a jószág a nyelvével egy-egy kukoricacsövet le-letépett. Ekkor a család a kárt azonnal kárpótolta és megadta az elcsent csövet a gazdának.
Amíg nagyanyám a Violt legeltette, anyai nagyanyám Budapesten töltötte napjait, a Vígszínház előtt, autogramra várva. „Jégbe fekszünk, jéggel takaródzunk” mondták a testvérek, ahogy összebújtak az ágyban a nagykörúti házmesterlakásban. A háború alatti bombázást ők a társasház óvóhelyén vészelték át, apai nagyanyámék pedig az öreg szőlőben álló „gunyhóban”.
1945 után apai nagyanyámék családjától mindent elvett az alakuló TSZ. Az egykori tanyákat ledózeroltatták, „fákat ki, tanyákat ki”, és akik a kormányban vezető pozícióban voltak, ők jutottak házhoz. Azzal a földdel foglalkoztak csak, amit egybe lehetett szántani, ahol szőlő volt azzal nem, az parlagon maradt. A család csak évek múltán tudta visszavásárolni az öreg szőlőt, amihez őket annyi érzelem fűzte.
A földet bevetették tavaszi árpával, amit tehénnek adtak, ez szántott és adott tejet. Ami tej megmaradt, azt eladták a szomszédnak, ebből jött be némi pénz meg a borból. „A krumpli, a szőlő meg a bab szeretik egymást, ezek egymást segítik a földben” – mesélte nagyanyám, így a szőlő közé ezt ültetették, a másik évben meg ugyanoda borsót vagy sárgarépát. Ám a beszolgáltatás után nem maradt sok, így nagyanyám feljárt Pestre segédmunkásnak az Április 4 építőipari KTSZ-be.
Eközben anyai nagyanyám számára a körúti lakásban, egy világ kitárult. Házmester anyja a gyerekeket tanulásra sarkalta, a tudás és műveltség volt náluk a legfőbb erény, a rendszer pedig ezt támogatta. Így nagymamámék operába jártak, zongoraórákat vettek és havi bérlettel iskola után a Lukács fürdőben áztak.
Az ’56-os forradalom utáni zűrzavaros korban már minden megtörténhetett, de ehhez leleményesség és szerencse is kellet. Fontos volt, hogy jó időben legyen valaki jó helyen és ismeretlen emberek jóindulatán vagy ármányán dőlt el minden.
Anyai nagyanyám – eddigre jogász férjétől elvált, egyedülálló anya – önkéntes lakásfoglalóként költözött be egy angyalföldi lakástömbbe. Egy jószándékú szomszédon múlt, hogy lakását nem vette el egy új foglaló a távollétében. Eközben apai nagyanyámat többször átverték, összekuporgatott pénzüket kijátszották és végül csak egy pesti pincelakásig jutott.
Szüleim itt nőttek fel a szocializmusban: édesanyám az „angyalföldi Tripoliszban”, ahol a társasházban együtt lakott a cigány gyári munkás és a külügyi diplomata, míg édesapám a salétromos falú társbérletben, ahol légzési problémákkal küzdött. Máshogy emlékeznek vissza erre a korra viszont van, amiben hasonlóak: mindketten különcök és lázadók voltak.
Mire szüleim először találkoztak egy csoportos síelésen Bulgáriában, nagyszüleim élete már más mederben folyt. Apai nagyanyámék Rákoskerten építkeztek, anyai nagyanyám meg Londonban élt, új életet kezdett egy angollal, akit nem igen értett, egy izgalmasabb lét reményében.
Nagyanyámék Londonban lakáshoz akkor jutottak, mikor „miszisz taccsa” ki nem árulta a tanácsi lakásokat egy privatizációs hullámban. Mivel hirtelen egy gyógyszerész és bevándorló felesége számára is lehetőség nyílt lakáshoz jutni Chelsea-ben, a „világ közepén”, ők örökké konzervatív pártfogók maradtak.
A következő pár évtizedben, ahogy felnőttem, láttam, ahogy a környék átalakul, ahogy a tanárok, bolti eladók és irodai munkások elhagyják a városrészt és megjelennek a svájci bankárok, belga befektetők és orosz oligarchák. Ezzel egyidőben nyíltak meg a francia kávézók és holland virágárusok is: beindult a globalizmus.
Gyerekként az értékrendek és valóságok folyamatosan változtak. London és Budapest közt ingáztam egész életemben, MALÉV-vel, busszal, vonattal, komppal vagy kamion fuvarral. Az utazás módját mindig a korszellem, politika és gazdaság határozta meg, de egyik se volt jobb, mint a többi. Talán csak az emberek voltak mások, akikkel útközben találkoztam.
Míg egyik nyarat Nagykátán apai nagyanyánkkal töltöttük a szőlőben, másikat anyai nagyanyánknál a londoni nagyvárosban. Egyik helyen sem ért semmit a másikban megtanult érték vagy tudás. Míg Kátán kacsolásról tanultunk, Camden-ben anyánk David Bowie-ról magyarázott.
Angliában a múzeumokban töltöttük napjaink meg a Harrods luxusáruházban, ahova játszani jártunk. Óbudán a Flóriánban persze leesett az állunk, mikor lehordtak minket, ha a játékokhoz nyúltunk. Míg Londonban megtanultuk, hogy a gyerekeknek mindent szabad, ez az elv mit sem ért Budapesten.
Felnőve, hogy mi számít normának, mindig változott. Keveredtek egymással az ideológiák és eszmék, egyszerre éltük meg a szocializmus és kapitalizmus minden előnyét és nyűgét. Míg apai nagyanyám kuporgatott, mindent újra használt és megtermelt, anyai nagyanyám úgy élt, mintha nem lenne holnap. Míg egyik fát ültetett és azzal fűtött, másik az állami fűtéstámogatásból vett magának Gucci kabátot.
Hogy egy adott közösség által elfogadott érték egy illúzió csupán csak később lett egyértelmű. Mikor egyetem alatt Rómába utaztam, úgy hajítottam londoni művészéletem kellékeit – nagyanyám ósdi kardigánját és öreg bőrtáskát – egy Villa Borghese mellett álló kukába, hogy szép volt hallani, ahogy koppan. Míg ezek a ruhadarabok Londonban még a menőség jelképei voltak, kontextus hiányában itt elvesztették státuszt jelölő mivoltuk és röhejessé váltak.
Ekkor fogadtam meg, hogy nem dőlök be többet a csoportidentitást képző göncöknek, szimbólumoknak vagy értékeknek.
Ezen a nyáron szálltam meg először szállodában és a világ csúcsán éreztem magam. Öt évre rá, mikor munkám miatt hétvégenként konferenciákra jártam, már csak ledobtam a cuccom a bécsi Hiltonban és rohantam inkább a barátnőmhöz a kanapén aludni. Ami egy korban a siker szimbólumának számított, pár évre rá nem tűnt másnak, mint egy üres, rideg szobának.
Évekkel később, mikor festősegédként dolgoztam, a mesterem így magyarázott: a fehér anorákunk nem azért fontos, hogy tisztán tartson, hanem hogy munka után a kocsmában ülve megismerjenek minket. Hogy láthassa mindenki, kik vagyunk. Ebben a közegben ez egy építkezésben elfoglalt státusz jelképeként szolgált és ezt hordva kaptunk kedvezményt is a sörre.
Ma már szkeptikus vagyok különböző csoportok értékrendjével kapcsolatban. Egyik társaságban az számít jónak, ha valaki sok emberrel szexelt, másikban ha sok országban járt, harmadikban, ha aktív a közéletben. Mindenhol az adott domináns szószóló által elfogadott erkölcs a mérce és hiába keresem, nehezen találok általános értéket.
Nem hiszek egy tökéletes világban vagy abban, hogy ez az emberek érdeke lenne. Minél hangosabban követeli ezt egy tömeg, annál gyanakvóbb leszek velük szemben. Aki igazán jót tesz, nem kerül be soha a történelemkönyvbe, mert az halkan teszi, nem veri nagy dobra.
Én úgy látom, talán a jóság nem is fontos, inkább az, hogy kíváncsiak és érdeklődők legyünk. Hisz idővel úgyis megváltozik az értékrend, amit felállítottuk, minél többet látunk a világból.
Szemeim előtt látom ahogy pattog a szénabála a toszkán lejtőn. A gyerekek izgatottságát és őszinte örömük nézve, mindig életem legjobb cselekedete marad a bála gurítása. Vagy talán a legrosszabb, ha a táborszervezők bosszúságát vesszük. Hogy jó vagy rossz volt-e, majd megítéli egy adott kor vagy személy.
De talán nem is számít. A lényeg az, hogy a kifizettem az okozott kárt a gazdának.